A diófák levele

A kertben lévő diófák szinte egyik napról a másikra megváltak leveleiktől. Köztudomású, hogy a diólevél növekedést gátló anyagokat tartalmaz, ezért nem tanácsos például a zöldséges felszántott földjén hagyni. (Érdekes módon a diófák alatti gazokat viszont nem nagyon zavarja a diólevél növekedésgátló hatása.)

Hétvégén tehát lombseprűvel felszerelkezve mentünk diólevél-mentesíteni a kertet. Odáig rendben volt, hogy a lehullott leveleket csinos kupacokba húztuk össze, de mi történjék ennyi levéllel. Legegyszerűbb megoldás a komposztálás lenne, de vajon szabad-e diólevelet a komposztba rakni? Rákeresve az interneten, a válasz a "nyugodtan komposztálható"-tól a "szigorúan elégetni"-ig mindenféle változatban megtalálható. Azon nem lepődtem meg, hogy az erről szóló fórumban - mert ilyen is van ám! - gyakran érvek nélkül adják a tutit, de azt már furcsállom, hogy a két rádiós gazda is eltérő véleményen van ez ügyben.
Amit sikerült kiderítenem: a diólevél a nehezen bomló lombok közé tartozik, a komposztálódásához kettő-négy év kell. Ez idő alatt azonban a benne lévő méreganyag is lebomlik, tehát a diólevélből készült komposzt ugyanúgy használható, mint bármely más növény komposztja. Talán a hosszú lebomlási idő miatt terjedt el az a vélemény, hogy a dió nem való a komposztba. Van olyan kertész, aki külön komposztálóban kezeli a dióleveleket, és csak a harmadik év végén keveri a többi komposztálandó növénymaradék közé.
Nálunk a megoldás az lett, hogy az összegyűjtött diólevelek a zöldségesből kiszedett gazok tetejére kerültek. Abból a halomból azonban nem lesz a kertbe visszakerülő komposzt, mert eleve egy gödör feltöltésére raktuk oda a sok gazt.

A diólevelek mellett egyéb növényekkel is foglalkoztunk. Próbaképpen ültettünk egy sor epret, vajon hogy érzik magukat ebben a talajban. És elültettünk egy sor málnát is, ami majd átkerül máshova, de egyelőre a zöldséges szélén fog áttelelni.

Készülünk a télre

Bár az utóbbi napok, hetek időjárása nem mutatta, mégis közeleg a tél. Ennek megfelelően a kertben minden terményt begyűjtöttünk, és a zöldségesben a talajt is felkészítettük a téli pihenőre. Ez abból állt, hogy a növénymaradékokat kihuzigáltuk, lekapáltuk, utána pedig Robival jó alaposan átforgattuk a földet. Közben pedig a nyáron betárolt trágyát is beledolgoztuk a talajba. Ez így összefoglalva nem tűnik soknak, pedig csak a második nekiveselkedésre sikerült befejezni a munkát.

Végül ilyen lett a kert, háttérben az őszi fénnyel megvilágított domboldallal. Most már jöhet a hó, pihe-puha takaró a földnek.

Szántás

A termények begyűjtése után eljutottunk odáig, hogy már a jövő évi veteményezéshez készítsük elő a talajt. Még nyáron hoztunk egy rakás trágyát, ami eddig ott érett a kertben, egy halomban. Azt most a megszántott területre hoztuk, és bedolgoztuk a földbe.
Így nézett ki a trágyakupacokkal a zöldséges:

És ilyen lett a rotálás végeztével.

Ahogy lépegettem Robi mögött, örvendeztem, hogy milyen jó idő van. Kifejezetten jól esett a napsütés, és szerencsére a talaj sem volt annyira nedves, hogy nehézzé tette volna a munkát. Jó lenne még egy-két ilyen hétvége, hogy mindent be tudjunk fejezni, mielőtt a tél megérkezik.

Kerti munkák

Mostanában, ha jó az idő, akkor a kerti munkákat részesítjük előnyben. A zöldségesben szinte minden felszedtünk, amit lehetett. Összeszedtük a maradék babot, leszedtük a paprikákat, sőt a sütőtök alól is kiszedtük az eddig ott hagyott krumplit. Szedegetjük szorgalmasan a diót is, szépen gyűlik a karácsonyi bejgli alapanyaga. Hétvégén pedig a kukoricát törtük le, majd a kukorica szárat is kiszedtük. Ezt összeraktuk egy kupacba, száradni. Addig-addig raktuk, míg a végén egy valóságos kis kunyhó kerekedett belőle.

A virágos kertet is átalakítottuk egy kicsit. Kiszedtük a kardvirágot és a dáliákat, és felástuk a talajt, előkészítve a helyet a tavaszi virágoknak. Legutóbb sajnos arra már nem jutott időnk, hogy el is ültessük a hagymákat.

Ragyogó idő

Az elmúlt hétvége olyan szép idővel ajándékozott meg minket, amelyben már régen volt részünk.
Igaz, hogy hajnalban már deres volt a fű, de a dér hamar eltűnt, és a harmatot is gyorsan felszárította a nap. Az égen felhő alig volt, és ha megjelent egy-egy, az is csak azért, hogy az eget még szebbé tegye. Olyan idő volt, amikor jólesik kószálni erdőn-mezőn, amikor a napsütés már nem izzasztó, de kellemesen melengető, amikor érdemes felmászni egy-egy kiugró magaslatra, mert messze belátni a tájat.
Olyan idő volt, amikor öröm dolgozni a kertben, mert a nyári munka gyümölcseivel telnek a vödrök, ládák. Olyan idő volt, amikor a megpihenéshez már nem a falomb árnyékát választja az ember, hanem szívesebben időz a napsütéses teraszon, amikor jól esik a sör, de még jobb a pince hűvös borát kortyolgatni, lassan, komótosan, a kortyok előtt megcsodálva a poháron átcsillanó fényt, amikor beszélgetés közben a nyári kalandok emlékei bukkannak fel, miközben az ember tekintete újra és újra a távoli hegyek karéján állapodik meg.
Olyan idő volt, amikor a nap aranysárgára és rőtvörösre színezi a fákat, és egy-egy levél szinte szemérmesen válik meg az ágtól, hogy lágyan lebegve érjen földet. Olyan idő volt, amikor felragyog a táj, a kert az őszi fényben, és a körülöttünk lévő apró tárgyak is új életre kelnek.
Ilyen idő volt, amikor megleltem ezt a képet:

Meszelünk

Elérkeztünk a tűzfal meszeléséhez. A fal alsó része a földről vagy állványról elérhető, ott a meszelés nem okozott problémát. A felső részt létráról meszeltük. A létrán olyan magasságba fel tudunk mászni, hogy meszelővel a fal teteje is befogható. Ehhez persze hosszú nyelű meszelő kell. A miénknek egy méteres a nyele, és a karom ilyen hosszúságú nyújtása már elegendőnek bizonyult. A munka nehézsége leginkább a gravitációból adódott. Hamar rájöttem, hogy sok anyagot nem érdemes felvenni a meszelővel, mert nagy része úgyis rám csorog vissza. A másik tapasztalatom, hogy a létra feletti részt nem érdemes kenni, mert onnan méginkább rám csorog vissza a mész. Így kevés anyaggal, apránként haladva lehet a legjobban dolgozni.

A vakolt és tapasztatott felület meszelése némileg eltérő technikát igényelt. A vakolaton többször el lehet kenni a meszet, sőt célszerű is hosszasabban maszatolni, hogy a felület egyenetlenségeit jól kitöltse a mész. Vályogot eddig még nem meszeltem, így furcsa volt, hogy a meszelő hamar felszedi a sarat. Tapasztalatom szerint a célszerű megoldás az, hogy az elhúzott anyagot békében kell hagyni. Segítette viszont a felkenést a mészbe kevert lenolaj is, érezhetően könnyebb volt vele dolgozni.Az eredmény a képen látszik:

A tornác mellvédfala először fehér lett, de azt nagyon rikítónak találtam. Aztán a faluban tett séta során megállapítottam, hogy a hasonló házak mindegyikének szürke a mellvédfala. Végül cementes mésszel kentem le, és ilyen szürkévé alakult:

Hét közben

Nehezen jutunk mostanában a portára, pedig lenne mit csinálni. De ebben még az időjárás sem segített minket, amikor ráértünk volna, esett az eső. De nem adjuk fel! Ha hétvégén nem tudunk menni, akkor hét közben. Igaz, hogy az előrejelzés szerint esős idő lett volna, de szerencsére a felhőknek még nincs internetjük, így nem tudtak erről. Szépen el is úsztak a porta fölül, és olyan szép napsütés volt, hogy még a kerti zuhanyt is használhattuk. De ez már a nap vége volt.
Sokféle tervvel érkeztünk a portára: a terményeket kellett összeszedni, már amit lehetett.Egy vödörnyi összejött a babból. Volt még paprika is, több fajta. És szedtem diót is. (Az nem látszik a hátsó vödörben.) Találtunk még uborkát és cukkinit, valamint hátravan még a kukorica leszedése is.

Végre eljutottam a mellvédfal meszeléséhez. Először cementes mésszel kentem le. (Vagy meszes cementtel?) A második adag mész már kevesebb cementet tartalmazott, így lényegében fehér lett a fal, csak maradtak még foltok rajta. A végeredmény majd akkor látszik igazán, ha teljesen megszárad.

Amikor megvettük a házat, a maradék vakolat szürke volt. Eredetileg a festéssel is ezt a színt (színtelenséget) akartuk elérni, de most felötlött bennünk: milyen lenne az egész fal sárgán? Az utolsó réteg felviteléig még van időnk gondolkodni ezen.