Az őzek

Szeretjük a természet közelségét, és a Porta ezt meg is adja nekünk. Olyannyira, hogy már az őzek is beszoktak a kertbe. Majdnem olyanok, mint az a kedves, pöttyös hátú állatka a rajzfilmben. Csak ezek nem kedvesek, főleg akkor nem, amikor lelegelik a frissen ültetett epret. Meg mindent, amit a zöldséges kertben magunknak gondoltunk termeszteni. Érdekes módon a le nem kaszált gyep viszont egyáltalán nem érdekli őket.

Az őzinvázió megszüntetésére kénytelenek voltunk kerítést húzni a kert végébe. (Ahogyan volt az régen is, csak éppen az okát nem tudtuk, és feleslegesnek ítéltük.)

Egyelőre tiszteletben tartják

A nagyi asztala

Úgy alakult, hogy megörököltünk néhány bútort, többek között egy kis asztalt. Amellett, hogy önmagában is szép darab, külön értéke számunkra, hogy ez a nagyszülői hagyaték része. Ez nem csak úgy van, hanem a család múltját, történetét is képviseli. Ha ránézünk, akkor nem csak azt látjuk, hogy itt egy szép asztal, hanem azt, hogy ez a szülők, nagyszülők, dédszülők életének is a része volt. És most része a mi életünknek is.

Az asztal sajátossága, hogy a lapja félbehajtható, és így a fal mellett is megtalálja a helyét. Átmenetileg tehát a portára költözött. És úgy tűnik, hogy itt jól érzi magát.

Bevégeztetett

Korábban már írtam, hogy a szomszéd ház egyre rosszabb állapotban van. A bácsi, aki rendben tartotta, meghalt. Az örökösöknek csak nyűg volt, nem foglalkoztak vele. Közben a víz utat talált befelé. Először az egyik kémény omlott be, utána a födém egy része is. (Pedig jó erős gerendafödéme volt.) A ház életveszélyessé vált.

"Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!"